Bizony, ott az igazság (és a szemceruza)
Van a fürdőszobánkban egy állandó lakó, aki a „rendes” tükör közepén trónol. Egy kis kerek, mindentudó üvegdarab, ami nélkül ma már valószínűleg csak tippelni tudnám, hol végződik a szemhéjam és hol kezdődik a szemöldököm.
A története a tavalyi női táborban kezdődött. Ott figyeltem fel B.-re, akinek a fekete szemceruzája olyan magabiztosan és maszatmentesen futott végig a pillái tövénél, hogy muszáj volt megkérdeznem: ezt meg mégis hogyan csinálod?
A válasz rövid volt és kijózanító: nagyítós tükörrel.
Eszembe nem jutott volna. Tizennyolc éves korom óta rutinszerűen használom a fekete ceruzát és a spirált, de akkoriban még nem volt ennyire „hullámos” a terep a szemem körül. Aztán jött T., aki egy hirtelen mozdulattal előkapta a sajátját a piperetáskájából, és egyszerűen feltapasztotta a nappali hatalmas tükrére.
Odarepültem, belenéztem… és egy pillanatra megállt a levegő.
Ott voltam én. A ráncaim, a barázdáim, minden apró részlet – de nem kicsiben, hanem óriásiban. Olyan volt, mintha minden egyes vonásom kórusban kiabálta volna: „Na, látod, hova jutottunk? Ez itt közelről a hatvankettő!”
Bevallom, az a kép először kicsit lesújtott. De aztán hazaértem a táborból, és rendeltem magamnak egy negyvenszeres nagyítású tükröt.
Azóta a vonal a szememen újra egyenes és határozott. Megbékéltem a látvánnyal is: szeretem a ráncaimat, mert hozzám tartoznak, szeretem ezt a kis technikai segítséget, és legfőképpen imádom a női táborok azon pillanatait, amikor ilyen apróságokon keresztül adjuk át egymásnak a túlélési tippeket.
Most már csak a májust várom, mert jön a következő tábor. A pontos időpontot még nem tudom, de a naptáramban már ott a helye.
